Nagy örömünkre szolgál, hogy felhívásunkra megérkezett az első saját történet, amit boldogan teszünk közzé.
Lisztérzékeny lettem
2005. június 7.
Ezen a napon tudtam meg, hogy én is lisztérzékeny vagyok. Csupán 10 éves voltam. Negyedikes.
A felső vékonybél nyálkahártyájának súlyos boholyatrophiájával járó betegség, amelyet permanens, azaz életre szóló, végleges gluténintolerancia okoz.
Ez volt az első mondat, amit a betegségemről olvastam. Természetesen az „életre szóló” és a „végleges” szavak maradtak meg bennem leginkább. Amikor anyu elmondta csak ültem néztem magam elé, és elkezdtem gondolkozni. „Akkor nem ehetem a kenyeret, meg a sütiket, meg a tésztát, meg a müzlit, meg a rántott husit, és a kiflit meg a zsömlét sem.” És egyre több étel jutott eszembe, amiről úgy gondoltam, hogy már soha többet nem ehetek. Szerencsére anyu gyorsan utána olvasott (bár akkor már róla is tudtuk, hogy lisztérzékeny, és hogy tőle örököltem) majd hamar rájöttünk, hogy semmiről sem kell lemondanom csak egy kicsit „máshogy” kell elkészíteni. A következő 6-8 hónap anyuéknál a kísérletezésről szólt leginkább. Nem volt mindegy hogy milyen lisztet használnak, mert volt, amikor szétesett a tészta, olyan száraz volt, viszont volt, hogy meg sem tudott sülni, és a közepe nyers maradt.
Nálam ez a 6-8 hónap a diéta megszokásával, és elfogadtatásával telt el. A suliban a szünetekben ment az uzsonna cserebere, aminek én addig mindig szerves része voltam, ám azután kimaradtam belőle. Az osztálytársaim tudták, hogy „beteg” vagyok, ám teljesen elfogadták. Soha sem csúfoltak emiatt, nem volt semmilyen konfliktusom a betegségemből kifolyólag. Ahogy teltek a hónapok nekem is egyre könnyebb lett. Már nem fájt annyira a szívem, ha kakaós csigával, vagy egyéb péksütivel kínáltak. Nagyon nehéz volt megszokni, de sikerült. Tudtam, hogy fontos a diétám betartása és tudtam, hogyha glutén tartalmú ételt eszem azzal csak magamnak ártok. Minden rendben volt sikerült megszoknom, hogy- bár a többiekkel ettem az iskolában- nekem mégis mindig más volt, mivel nekem anyu csomagolt.
Aztán jött az első tábor… Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, én nagyon el szerettem volna menni, ám az étkeztetésemet a tábor nem tudta volna biztosítani, ezért kérdéses volt, hogy elmehetek-e. Végül anyu előre lefőzte nekem az egyheti adagomat, lefagyasztotta és a hűtőtáskában magammal vittem.(Ez azóta is bevált módszer. :) )
Az általános iskolában már hozzászoktak az osztálytársaim is, ahhoz hogy lisztérzékeny vagyok akár csak én, de akkor jött a felvételi. A gimnáziumban kicsit olyan volt mintha akkor kezdődött volna a betegségem. A gólyatáborban el kellett magyaráznom mindenkinek, hogy én nem azért eszem más dolgokat, mert válogatós vagyok és elkényeztetett, hanem mert lisztérzékeny vagyok. A tábor második napján kiderült, hogy van még egy lány aki lisztérzékeny, míg tábor végére végül 4-en lettünk, akik ugyanabban a betegségben „szenvedünk”. Az új osztálytársaim is gyorsan hozzászoktak betegségemhez. Kicsit féltem a beilleszkedéstől és tartottam attól, hogy a betegségem esetleg hátráltat majd, de szerencsére minden zökkenőmentesen ment. Ha beülünk pizzázni, mindig megkérdezik, hogy nem zavar-e ha ők esznek, de számomra már természetessé vált, hogy nem eszem „normális” pizzát, így a válaszom természetesen mindig egy mosollyal kísért ’nem’.
Az évek alatt egyre könnyebbé vált a diétám betartása. Időközben rájöttem, hogy a lisztérzékenység nem a világ vége, csak egy szigorú diétával járó életmódfajta.
