Nagy örömünkre szolgál, hogy felhívásunkra megérkezett az első saját történet, amit boldogan teszünk közzé.
Lisztérzékeny lettem
2005. június 7.
Ezen a napon tudtam meg, hogy én is lisztérzékeny vagyok. Csupán 10 éves voltam. Negyedikes.
A felső vékonybél nyálkahártyájának súlyos boholyatrophiájával járó betegség, amelyet permanens, azaz életre szóló, végleges gluténintolerancia okoz.
Ez volt az első mondat, amit a betegségemről olvastam. Természetesen az „életre szóló” és a „végleges” szavak maradtak meg bennem leginkább. Amikor anyu elmondta csak ültem néztem magam elé, és elkezdtem gondolkozni. „Akkor nem ehetem a kenyeret, meg a sütiket, meg a tésztát, meg a müzlit, meg a rántott husit, és a kiflit meg a zsömlét sem.” És egyre több étel jutott eszembe, amiről úgy gondoltam, hogy már soha többet nem ehetek. Szerencsére anyu gyorsan utána olvasott (bár akkor már róla is tudtuk, hogy lisztérzékeny, és hogy tőle örököltem) majd hamar rájöttünk, hogy semmiről sem kell lemondanom csak egy kicsit „máshogy” kell elkészíteni. A következő 6-8 hónap anyuéknál a kísérletezésről szólt leginkább. Nem volt mindegy hogy milyen lisztet használnak, mert volt, amikor szétesett a tészta, olyan száraz volt, viszont volt, hogy meg sem tudott sülni, és a közepe nyers maradt.